A lánc

A lánc
 
A lét peremén állok, érzem eljött az idő
Imám száll az égbe, hogy ne legyen következő.
 
Hátranézek, s figyelem, van –e batyu a hátamon,
Sikerült –e törlesztenem, s túllépni a vágyakon?
 
Szememről a por lehullt, s futok fel a csúcsra,
Nincs már több teher, mi a földi létbe visszahúzna.
 
Ma végleg hazamegyek, már nem vár még egy út,
Égi otthonomban kérek tőled, új baráti randevút.
 
Ismerd fel a létet, ott, hol nincs létezés
Hol eltűntek a vágyak, s nincs álom, csak ébredés.
 
Ismerd fel az arcodat, hol a tükör én vagyok,
Lásd meg a szemeimben, ahogy fényed felragyog.
 
Ismerd fel az érzést, milyen az, ha lényed szabad,
Tépd le én-képzeted hitét, s a te láncod is elszakad.
 
Leveszik a hamis fátylat szemedről az angyalok,
Felismersz majd akkor engem, s hogy én is –
Te vagyok.
 
Nagy Judit
Budapest, 2004. január 26.